Tizennyolcadik fejezet

Na ez is elérkezett. Nem annyira hosszú de annál fontosabb fejezet:) Remélem tetszik jó olvasgatást. 

***

Reggel Florina ébreszt és elmondja, hogy az utolsó nap a stylisztok kísérik a versenyzőket a légpárnáshoz és az Aréna alatti indítószobákba. Ez azt jelenti, hogy már nem fogok találkozni Johannával, amit nem nagyon bánok. Bár látszólag megbocsájtottam neki a lelkem mélyén még mindig őt okolom.És ott a mélyben azt is pontosan tudom, hogy a valódi bűnös én vagyok, de amíg tagadok nem tör elő a lelkiismeretem. Korán indulunk de, csak azért mert az Aréna mindig távol helyezkedik el a Kapitóliumtól. A viadal csak tíz órakor kezdődik, mert a Kapitóliumi emberek szeretnek sokáig aludni. Ja persze ők megtehetik. Florina ahhoz a légpárnáshoz irányít, ami a kiválasztottakat viszi, a stylisztok egy másik légpárnással jönnek majd utánunk. Ahogy megfogom a hágcsót egyből hozzá tapadok. Kis idő múlva rájövök, miért nem esek le, áram rögzít a hágcsóhoz. Gyorsan felérek, de még mindig nem enged el a kötél, egy fehér köpenyes nő jön és valami hegyes valamit szúr a bal karomba. Mi van, még le is nyugtatóznak, hogy biztosra menjenek a téren, hogy nem látjuk előre az Arénát? Már épp feltenném a kérdést mikor a nő megszólal, mintha csak a gondolataimba olvasna.

- Nyugalom ez csak a nyomkövető! Minél kevesebbet mozogsz, annál kevésbé fáj.

A hágcsó olyan szorosan tart, hogy nem igazán tudok mozogni. Beleharapok a számba, hogy ne szisszenjek fel, majd mikor kienged a kötél kicsit fellélegzem. Gyorsan felpattanok és leülök egy szabad helyre nem is figyelem ki ül mellettem. Nem sokkal később el is indulunk. Elég hosszú a repülőút, mikor már elég közel érünk az Arénához, lesötétítik az ablakokat. Még több biztonsági intézkedés remek.

Amint megérkezünk az indító szobába kísérnek minket. Minden kiválasztott kap egy indító szobát, amit se előtte se utána nem használ majd senki. A Viadal után ezt a helyet múzeummá alakítják, majd a fanatikusok meg majd újra végigjárják a helyet. A gyomrom is felfordul, ha erre gondolok.

Florina már ott vár. A szoba leginkább a kórházi szobákra emlékeztet, annyira tiszta minden fehéren csillog. Semmi bútor nincs benne, csak a falak villognak a rájuk eső fénytől. Ez ad egyfajta baljós árnyékot ennek a helynek.

Egy csomag van, Florina kezében minden bizonnyal a ruhám van benne. Ebbe az egybe nincs beleszólása. Minden kiválasztott ugyanazt kapja, hogy ebből ne lehessen előnyt kovácsolni. Egy melegebb felsőt alá egy hosszú nyakú, de sokkal vékonyabb hosszú ujjút kapok. Egy harisnyát meg egy vastag nadrágot és csizmát. Remek akkor hideg terep lesz és ezt Florina is megerősíti.

- Hát nem tudok ez mennyit fog védeni. Ha nagyon nagy mínuszok lesznek, akkor nem hiszem, hogy sokra mész vele. – tudom, hogy ők sem kaptak sokkal nagyobb felvilágosítást az Arénáról, mint mi. Hiszen a vezetőség sem hülye. Tudják, hogy a stylisztok elmondják a kiválasztottaknak az információt és akkor kész, vége az addigi titkolózás hiába való volt.  

- Szép remények. – mondom gunyorosan. Én el fogok vérezni rövid időn belül. És ez egyre jobban kirajzolódik előttem. Nem mikre gondolok csak magabiztosan. De ez most ebben a szent percben a világ legnehezebb dolga.

- Összejött a szövetség nem? – kérdezi Florina mintha csak kiolvasta volna a fejemből. Mintha minden kapitóliumi képes lenne erre az eget rengető mutatványra.

- De csak…. Hivatásos, és a hivatásosok…- még be sem fejezhetem a mondatot. Minek is strapálom magam, ő ne tudná, hogy milyenek a hivatásosok? Hiszen az ő apja is valami hasonlatos volt.

- Bármikor hátba támadnak? Ez tény, de ő nem olyan. – hát ezt neheze hiszem el.

- Honnan veszed? – hökkenek meg leplezetlenül.

- Ismerem a családot. Nem nálatok kezdtem. Az első körzet ahol dolgoztam az a negyedik volt. És az első munkám Doner Alban. Corey bátyja, ha jól emlékszem tizennyolc lehettet, amikor indult a viadalon hatvannegyediken azt hiszem. Mikor Shera versenyzett a hatvannyolcadikon a nővére is indult, de engem akkor éppen áthelyeztek hozzátok. Ismerem a családot, nem fog becsapni. Túl becsületes ahhoz. – hát, ha minden igaz akkor tényleg elég jól ismeri a családot, most már emlékszem a történetre minden részletére.

- Becsülettel nem lehet viadalt nyerni. – jegyzem meg flegmán.

Egy női hang megszólal, hogy fél perc múlva felemelkedik a cső, ezért be kell szállnom. Florina visszaránt, mielőtt belépnék az üvegkoporsómba.

- Johanna megesketett, hogy átadom neked az utolsó üzenetét.

- Mi lenne az? – kérdezem, de már előre félek, ha Johanna üzent abból nem kerekedhet ki semmi jó.

- Az arénában semmi sem az aminek látszik.

Elengedi, a kezem én belépek a csőbe és leereszkedik a hang szigetelt üveg búra. Látom, hogy mondani akar még valamit, látom, hogy mozog a szája, de sajnos én nem tudok szájról olvasni csak a jelbeszédet értem. Sosem fogom megtudni, mit akart mondani.  A cső elkezd emelkedni majd villám sebességgel kilő és megérkezem az Arénába.

Körülöttem minden hófehér első pillanatban azt hiszem, káprázik a szemem, vagy megvakultam, megpillantom magam előtt az arany bőségszarut tele fegyverekkel és ruhákkal.  Egy erdő széléhez közel lehetünk, előttem és mögöttem egyaránt hegyek. Viharos szél süvít, belekap a ruhámba, ami szinte semmit nem véd ebben az ítéletidőben. Ekkor jövök rá, hogy hova kerültem. Egy jégsivatag kellős közepére.