Végszó

Sok barátom feltette a kérdést mégis miért szenvedte végig a Viadalt Leia ha utána megöltem? Gondolom mások is kíváncsiak erre. Tehát úgy illik, hogy szépen mindent leírjak. Amikor elindítottam a blogot nagyban olvastam a Futótüzet és mikor felbukkant Johanna karaktere egyből megfogott. Kíváncsivá tett milyen lehetett mentornak így erre építkeztem. Ahogy haladtam tovább a történetben (olvasásában) rájöttem, hogy elég nagy baki volt a hetedik körzet felől megközelítenem a történetet. Hiszen egyetlen női győztese volt a körzetnek az pedig Johanna. Nem akartam már visszacsinálni az egészet de gyökeresen megváltozott minden. Ettől kezdve mikor behoztam Coreyt a képbe ő lépett elő főszereplőnek Leia csak, mint második személy állt a történetben aki elmeséli nekünk mi történik a Viadalon akinek a sorsa meg pecsételődik. Még is hozzá akartam kötni a forradalom ötletét így megkérte Coreyt vigye végbe azt amit ő nem tud. A történet a 73. viadalon folytatódik mint az eredeti terveimben is csak épp nem Leia hanem Corey lesz a mentor. Nagy vonalakban ennyit a mi miért történtről. A továbbiakban pedig mint ígértem kiteszem a blog elérhetőségét hivatalosan is.

A történet itt folytatódik másfél hét múlva: http://tengerharcosai.blogspot.hu/

Remélem követni fogjátok a folytatást. Addig is minden jót kívánok mindenkinek aki végigkövette a történet ezen inkább bevezető részét:)

Epilógus

És végül elérkezett az epilógus. Bevallom az igazat nem vagyok valami nagy epilógus író, ezidáig egyet írtam egy trillógia végére és az is három sor volt mint egy összegzés. Egy nagyon jó barátom kérésére azonban aki szerint úgy illendő, hogy a kiderüljön kivel mi történt a Viadal után le kell írnom. Ez kicsit más epilógus a második része bevezetője a következő kötetnek. Ma este felkerül a végszó amiben kifejtem miért is így zártam le és kirakom hivatalosan is a másik blog elérhetőségét. Jó olvasást mindenkinek. Kezdődjön a 71. viadal utolsó felvonása.

***

A béke, amit vártam, amire áhítoztam elérkezett. Legalább is számomra. Azonban én még is végignéztem mi történik a viadal után. Érdekelt annak a fiúnak a sorsa, aki tartozott nekem és mégsem tudta megtartani az ígértét. Aki képes lett volna meghalni csak, hogy én hazakerüljek. Végignéztem a győztessel készített interjút, de Coreyre rá sem ismertem, nem volt már önmaga.

 Nem volt azaz elszánt ,mindenre kész fiú, akivel szövetkeztem, akivel együtt menekültem az életemért. Vagy épp akire rátámadtam mikor megtudtam a teljes igazságot, a nővérem halálának valódi történetét. A győzelemtől mindenki megváltozik és ez alól ő sem kivétel.

 Féltem, sőt rettegtem, hogy nem fogja betartani az ígéretét mert becsavarodik, vagy egyszerűen fél a Kapitólium haragjától.

Tévedtem! A körútja során mindent elkövetett, hogy az ígéretét miszerint, hogy forradalmat szít betartsa. A körútja során minden körzetben próbálkozott. – Amikor az én körzetemhez ért a versenyző családjának pódiuma üres volt. A viadal után nem sokkal anyám belehalt abba, hogy mind két lánya a Kapitólium áldozata lett. Apám nem tudott gondoskodni magáról így hamarosan ő is követte anyámat és minket a béke világába. Nem tudom, hogy Corey mit érezhetett mikor látta, tudta, hogy bár a saját családját megmentette egy másikat ugyanakkor meg is ölt.

Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy ezután még jobban igyekezett a forradalom elindításán. Beszédeivel felkorbácsolta a köznépet, de mindez nem volt elég. Még is, hogy maradhat fenn egy olyan háború, aminek se mártírja se jelképei nincsenek, ami miatt tudja az ember, hogy érdemes menni, küzdeni és soha meg nem állni, míg a célt el nem érik? Ezért történt meg, hogy ezt a forradalmat még a hamvaiba elfojtották. Így amiről álmodtam soha nem következett be, legalább is én már nem figyeltem innentől kezdve az eseményeket. Semmi nem úgy történt, ahogy én terveztem.

***

Corey Alban egy éven keresztül nem kívánatos személy lett a Kapitóliumban. A győzelme utáni viadalon így nem szerepelt, mint mentor. De mint azt az emberi természettől elvártuk nagyon könnyen felejt, de csak a köznép. „A hatalom megtorol, a hatalom nem felejt.”

Ebből következően az elnök szerint Coreynek nagyobb büntetés mentorálnia majd meghalni látnia, olyan embereket akikkel együtt nőtt fel, mint elzártan tengetnie a mindennapjait.

Ám az ember hibát hibára halmoz, mert azzal, hogy Corey Alban mentor lett a hetvenharmadik viadalon egy hatalmas lavina indult el, ami lázadáshoz vezetett.

Nem mindenki tudja, de minden a hetvenharmadik Vidalon kezdődött. A lázadás, ami nem sokkal ez után kitört mindannak köszönhető amit Corey és egy másik ember tett. Ennek a lázadásnak köszönhető, hogy minden gyökeresen megváltozott. Igaz, hogy belássuk, hogy minden itt kezdődött ismerni kéne a köztes történeteket. Azokat, amiket az idő és az emberi emlékezet mélyen maga alá temetett.  

Harmincadik fejezet

Elérkezett az utolsó fejezet. Elég üres lesz az időm mostantól, hogy ennek a történetnek vége lesz, de írom a folytatást ami azért jó de mégsem ugyanolyan mint ez. Ez inkább egy bevezető rész volt, és a holnapi epilógus után közzéteszem, hogy miért is így alakultak a dolgok itt a vége felé. Na jó jó olvasgatást mindenkinek.

***

Hajnalodik, az őrségben én vagyok az utolsó. Bár nem hiszem, hogy utánunk jönnének. Ebből akkor lesz harc, ha a Játékmesterek is úgy gondolják. Nemsokára úgyis összeterelnek bennünket. Mindenki tűkön ülve várja a Kapitóliumban, hogy ki kerül ki győztesen innen. Három nem annyira Hivatásos személy egy nem mindennapi trükkel mindenki túlélési esélyeit megnövelte. Két Hivatásos, aki ezért vérszemet kapott és ott van az a jelentéktelen kis hatodik körzetbeli fiú akinek semmi esélye, de ne becsüljünk le senkit. Tanulva Johanna esetén én nem nézek le senkit. Hiszen mindenkit hülyére vett, és a végén derült ki, hogy ő igazából egy valódi gyilkoló gép.

 Itt most akárki nyerhet, és amit én is nagyon jól tudok ma minden kiderül. Ez az év nem egészen szokványos mederben zajlott. Nem egészen szokványos idő alatt.

 Jeges aréna, szűrhetetlen hó, és nem akármilyen kiválasztottak. Mindenkiben volt valami különleges, de már csak hatan vagyunk.

Egy hét leforgása alatt tizennyolc ember meghalt. Egy hét leforgása alatt rengeteg gyászoló családdal gazdagodott Panem.

Az ágyú dörgése széttépi ezt az idilli képet, amit a napfelkelte festett a jeges tájra. Ez már szinte megszokott lesz. Az ágyú minden jót szétrepeszt, csak közelebb hozza a percet, amikor szövetségest kell ölnöm. Feltéve, ha tényleg ki akarok jutni. Meghalni nem akarok, de arra sem vágyom, hogy kibújjon Garából a gyilkoló gép, vagy egy Hivatásos kényére-kedvére legyek kiszolgáltatva. Ha meghalok, szeretnék saját módszerrel. Leugrani egy magas fáról vagy savba fulladni, de semmiképp sem látványos befejezésként összekaszabolva feküdni órákig szenvedni és hiába könyörögni meg nem kapni a hőn áhított halált.

Kétszer egymás után felhangzik az ismerős moraj. Húsz! Már csak négyen vagyunk. El kell indulnunk a Bőségszaruhoz, mert úgy is oda fognak bennünket terelni. Felkeltem a többieket és összeszedjük a holminkat. Ma egyikőnk haza fog jutni. Ma ketten meghalnak és vége lesz a szenvedésének mindörökre. Nem haladunk le teljesen a Bőségszaruig a tegnapi helyet választjuk ki ahol minden elkezdődött. Ma pedig itt fog befejeződni. Gara a Bromeritől kapott huzalokat szerelgeti. Vizet melegít, azt mondja a víz vezeti az áramot, és az erőtér amit létre hoztunk árammal van tele, ha összekötjük a huzalt az erőtérrel kapunk egy kis áramot és, ha azt a személyt aki él ide csaljuk és a huzalba belelép vége. Pirítóssá sül Gara elmondása alapján.

- Hogyan fog idejönni az a valaki, aki még él? – kérdezi Corey és persze ez a kérdés teljesen jogos. Erre én sem gondoltam még. De mint oly sokszor az elmúlt néhány nap során most is megrohan egy emlék. Bromeri üvöltözik a Játékmesterekkel, akik minden mozdulatunkat látják, minden szavunkat hallják az irányító szobából. Mért ne próbálhatnám ki én is? Hiszen látványosságot akarnak? Ha sikerül a tervünk mi sem lesz látványosabb mint egy elég érdekes szövetség harca?

- Hé, drágaságaim! – Coreyék teljes értetlenséggel merednek rám. Biztos azt hiszik begolyóztam. No, nem baj. Ha minden igaz nemsokára megérkezik kedves ellenségünk. Legalább is remélem. – Izgalmas finálét akartok? Tűkön ültök a képernyők előtt kedves kapitóliumi polgárok? Érdekel, ki nyeri meg? Érdekel működik- e a csapdánk? Akkor tereljétek ide azt, akit el kell tennünk láb alól.

- Ez meg mire volt jó? – néz rám Gara és nagyjából úgy méreget mintha idióta becsavarodott elmebeteg lennék.

- Hát, hogy ide jöjjön az akit ki kell nyírnunk. – vonok vállat mintha ez lenne a legtermészetesebb. – Ha kíváncsiak, hogy működni fog- e a csapdánk ide terelik a delikvenst.

Talán ezt az apró kijelentést, kirohanást a Játékmestereknek nem a legjobban időzítettem.  Mivel nem sokkal ez után kitör a fák mögül Debra. Egy lándzsa fúródik a mellettünk lévő fába és már tudom, hogy a szép kis tervünket nem fogjuk tudni befejezni.

- A francba! – üvölti magából kikelve Garisszia – Két percet kérek és…

- Nincs két perc! Nyomás! – Corey gyorsan reagál. Összeszedi a felszerelésünket, ami a hátizsákban van, a többivel feleslegesen nem vesződik. És elkezd rohanni a Bőségszaru felé. Kerülgeti a saját csapdánkat és próbálja megtartani az egyensúlyát mikor egy- egy kósza jégdarab a lába alá kerül. A csaj is a Bőségszaru felé próbál minket terelni csak azért, hogy hazai terepen legyünk. Ennek nem nagyon örülök, bár más menekülési lehetőségünk amúgy sincs. Viszont nem hagyhatom, hogy ismerős terepre tereljen. Lehet, hogy neki is van valami csapdája. Ezt nem engedhetem meg. Ha tényleg van ott egy csapda akkor nekünk végünk, és mi megígértük Bromerinek, hogy valamelyikünk haza jut. Bromeri! Az utolsó mondata visszhangzik a fejembe. Még egyszer működik, de a megfelelő pillanatban kell beindítani.

- Tűnjetek a szaruhoz, mindjárt megyek én is. – ők rohannak tovább, én pedig elindulok vissza. Ha emlékezetem nem csal Bromeri azt mondta, ha még egyszer be kell indítani akkor a hullám jóval kisebb lesz. Nekem nem kell nagy hullám épp csak akkora, hogy Debra megégjen. Várok, kivárom az utolsó pillanatot és mikor megpillantom, nem tétovázok, elhajítom a baltámat. Az nekivágódik az erőtérnek és elkezdődik. De én nem várok, már rohanok is. A föld rázkódik és el-el vágódom, de meg nem állok rohanok ki a szaruhoz ahol a többiek már várnak. Imádkozom, hogy gyorsabb legyek, mint a víz és a hullám ne jöjjön ki a fák közül. Imám meghallgattatott. A fák közül nem tört ki a hullám, ez viszont egyet jelent. A Kapitólium már tűkön ül. Eleget látott már olyan halált, hogy ez a csapda megölt valakit jobban szeretnének olyat látni, hogy szemtől szembe küzdenek meg a versenyzők. Tehát brutális végjátékot akarnak.

 Beérem a többeket abban a másodpercben, amikor az ágyú eldördül. Nem telik el két másodperc, hogy a szövetség felbomoljon, elvégre mi vagyunk az utolsók vagy nem? Hátat fordítok így a támadás hátulról ér. A hátamba óriási fájdalmat érzek, és ekkor tudom, hogy vége, mint akkor is tudtam mikor Walter rátámadt Garisziára, tudtam abban a percben, hogy a lány kezébe került a buzogány tudtam, hogy vége. A támadóm Garisszia volt, elterülök a földön nem szánt nekem gyors halál de Corey neki igen. Ahogy a hátamba fúródik a buzogány, még egy ágyú eldördül ez Garisszia halálát jelzi. Corey először és utoljára ölt, gyorsan kegyetlenül. Ő fogja megnyerni. Nem tudja betartani a nekem tett ígéretét. Viszont így a családja megmenekült.

 Furcsa érzés, hogy a buzogány nem ölt meg egyből és a fájdalom egyre erősödik, ez nem olyan, mint amikor Bromeri elkezdett fojtogatni a légzésem egyenletes de egyre gyengül. Érzékelem a körülöttem zajló dolgokat érzem, hogy Corey letérdel mellé.

- Leia- alig hallom a hangját. A látásom egyre homályosabb lassan mindennek vége. – Sajnálom én nem számoltam erre. Én nem így akartam …

- Egyet kérek, ezzel egyenlíthetsz. – vér buggyan elő a számból, köhögni kezdek és rettegek, hogy nem lesz időm elmondani. Pedig ez mindennél fontosabb. Ez a legnagyobb álmom amióta belöktek ide. Én nem tudom megtenni de Corey megteheti, a körúton megteheti.

- Mond! – egyre rosszabb. Már nem is hallom mit mond, de még összeszedem magam.

- Felkelést! Ha forradalom robban ki és leverik a kormányt nem kell még több embernek olyan sorsra jutnia mint nekem a nővéremnek vagy akár a te családodnak. Ha nem robban, ki legalább körvonalazódjon az emberek szemében. Készítsd elő a bombát, amit majd valaki felrobbant. – és itt a vége. Már csak rajta múlik, hogy mit és hogyan tesz, de meg kell tennie hiszen tartozik nekem. A távolba mintha ágyú dörögne, mintha az én halálomat jelezné, de én már nem érzek semmit. Lebegek a fájdalom megszűnt és úgy érzem valami hív. A szememmel csak fehérséget látok majd körvonalazódik egy alak a nővérem alakja. Elsírom magam a boldogságtól. Milyen régen láttam és semmit sem változott. Elkezdek futni felé mert tudom ott ahol ő van nincs félelem, fájdalom, nincs több rettegés csak béke van. És nekem most csak erre van szükségem semmi másra.  Csupán egyet akarok azóta, hogy ő meghalt amit nem kaptam meg egészen mostanáig, örökös békét.

Huszonkilencedik fejezet

Igaz ez nem annyira nagyon eseménydús csak ilyen átkötő féleség de annyit megérdemeltek a szereplőim, hogy egy részben megemlékezzem róluk. Sajnos a szívemhez nőtt mindegyik. Nagyon fájni fog nekem is a következő fejezetbe mi fog történni. Na jó addig is jó olvasgatást. És szombaton végérvényesen lehull a lepel.

***

Gara csapkod, rúg, harap, üvöltözik, szitkozódik, ahogy Corey felrántja és elrángatja Bromeri mellől. El kell mennünk, hogy össze tudják szedni a holtakat. Ez a szabály.  Mi pedig nem tehetünk ez ellen semmit. Még a Viadal ellen sem tudunk tenni semmit, akkor ez ellen hogyan tudnánk? Nem megyünk messzire, fáradtak vagyunk és nem csak testileg, lelkileg egyaránt. Mindannyian elvesztettük már a tárunkat és mindannyian vesztettünk már nem egy szövetségest. Öltünk is. Várjunk csak! Nem! Én és Gara ölt már de Corey még nem. Rám támad meg ölhetett volna, de nem tette meg. Igaz akkor nem voltam épp teljesen beszámítható állapotban. Korinát is megölhette volna, de azt is elszalasztotta. Bár annak jó oka volt. Bromerit viszont tényleg megölte volna, ha nem lépek közben. Volna… Ott van mindenhol az a volna. Corey Hivatásos miért nem ölt még soha? Túl jószívű akárhonnan nézem. De így nem fog Viadalt nyerni. Így senki nem nyerhet. Bár ő nem is akar. Ezt már nem egyszer nem is burkoltan a tudomásomra hozta.

- Itt várjuk be őket? – kérdezi Corey de nem vár választ. Nagyon jól tudja mi lesz a válasz. Jöjjenek csak nyugodtan. A dühünk akkor minden bizonnyal felülkerekedik és nekik végünk. Vagy hagyjuk magunkat megölni. Bár a harag mindig erőt ad, még akkor is ha már azt hisszük mindennek vége. A harag segít túlélni ugyanakkor meg is mérgezi a lelket és szép lassan ez fog minket megölni. És azután? Nem tudom mi lesz azután. Nem akarok több embert ölni! Nem akarok mást, csak azt akarom, hogy vége legyen! Vége legyen mindennek! Nem tudok már ezzel tovább élni. Thom azért áldozta fel magát, mert tudta, hogy mit kért tőlem az anyja engem akart haza jutatni. Bromeri számomra érhetetlen okok miatt megmentett a biztos haláltól. Corey inkább meghal, mint sem ő menjen haza mert tartozik nekem. Garában már nem vagyok biztos. Idáig csak azért éltem mert Bromeri közénk állt. Bár most Corey fog közénk állni és megölni ha rám merne támadni. De mi van ha én nem akarok hazamenni? Mi van, ha nem tudnék ezzel együtt élni és a végén, ha én és, vagy Gara vagy Corey maradna életben velem, inkább öngyilkos lennék mintsem, hogy én kerüljek ki innen élve? Mi van, ha ez nekem már túl sok? Mi van, ha most azonnal nekimegyek az erőtérnek beindítom a hullámot és véget vetek mindennek?

Az este ugyanott ér minket. Nem terveznek támadást ma már elég ember halt meg a Kapitólium megkapta, amit akart. Egyelőre. De ha jól számolok, és miért ne számolnék jól akkor holnap, de legkésőbb holnap után ennek a szép Viadalnak is vége lesz. Este felcsendül a himnusz és a mai nap áldozatai az égre vetülnek, majd elnyeli őket a sötétség. Senki nem fog emlékezni rájuk csak a családjuk. Hány ember meghalt már az Arénában, akinek a nevét sem tudta senki? Hány család gyászolt már? Ez már nem megtorlás ez sokkal rosszabb annál. Ez szándékos félelemkeltés! Reményt adnak hiszen az a legnagyobb fegyver de mégsem adják meg azt sőt inkább elveszik.

Egy nap öt halott. Bromeri akit elég érdekes körülmények között ismertem meg. Sírni van kedvem. A lány, aki meg akart ölni a nyíl elé ugrik, ami majdnem megöl. A lány, aki kicsit zizis aki kicsit hebrencs most már nincs többé, a képe eltűnik az égboltról és a családja ma minden bizonnyal gyászolni fogja. Én pedig csak azért akarok nyerni, hogy neki tisztelegjek az előtt, amit értem tett. Hiszen nekem már csak ez az egy céom maradt. Az ő halála ne legyen hiába való.

 Korina a negyedik körzetből én öltem meg, de megérdemelte amit Bromerivel tett az mindennek a teteje. Azt a nyilat nekem szánták nem neki. Nem érdekel, hogy a családjával mi lesz! Nem érdekel, hogy őt ilyennek nevelték! Ő nem is akart az ellen tenni, hogy más legyen. Legalább is minden mozdulata ezt sugallta.

A lány a nyolcadik körzetből lázasan kell kutatnom az agyamban, hogy fel tudjam idézni a nevét, Kendra.

A fiú a tizenegyedikből. Nem tudom a nevét. De a belső késztetés, ami elfogott azt súgja meg kell tudnom. Tudnom kell! Nem tűnhet el úgy, mint megannyi előtte lévő.

- Ki volt ő? – kérdezem remegve. Fázom, le vagyok gyengülve, de akkor is meg akarom tudni ki volt ez a fiú. Még akkor is ha semmi másra nem fogok belőle emlékezni, a nevére akarok. Legalább ez az egy maradjon meg bennem.

- Alen úgy hívtál Alen. A húgával együtt jöttek. – feleli Corey. Hogy ez nekem idáig, hogy nem tűnt fel? Bár az utóbbi egy hétben én csak azzal törődtem, hogy Korinának vég legyen. Az utolsó áldozat a lány a tizenkettedikből, aki beindította a hullámot, akinek nem találtuk meg a testét Mara.

- Hányan vagyunk? – térek rögtön a lényegre amint elhallgat a himnusz. Terveznünk kell, ha be akarjuk tartani az ígéretünket, hogy valamelyikünk hazajut.

- Randar meg Debra tudod a két kiválasztott az elsőből meg talán a hatosból a fiú. Na meg mi. – hadarja gyorsan Gara. Érti, miért kérdezem. Igaz reggel még azt terveztem, hogy a hullám reakció után lelécelek, de nincs semmi esélyem nélkülük. Így is elég kiszolgáltatott vagyok. A viadalon ez idáig mindig volt valaki velem soha nem kellett félnem, hogy bajom eshet, mert volt szövetségesem. Tehát ha most lelépnék, nem hiszem, hogy kihúznám a holnapi napot egyedül.

- Akkor megkérdezem a lehetetlent. Mennyire vagy jártas a csapdákban? – nézek rá reménykedve.

- Bromeri megmutatta, hogyan tudok pirított csirkét csinálni egy emberből egy egyszerű huzallal úgy, hogy ez menni fog. – von vállat Gara mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Remek akkor ezt a csapdát fogjuk használni. Holnap el is készíted. Fejezzük be végre ezt a játékot.

Közérdekű közlemény!

Üdvözlök mindenkit! Nagyon jól esik, hogy jönnek visszajelzések, mind pipa mind komment formájába ez nekem nagyon jól esik. Viszont közel a lezárás , és mint az előző kommentben írtam ez a része az évemnek elég zsúfolt. Túl sok dogám és túl sok felelésem van és nem biztos, hogy jövőhéten akár egy lélegzet vételnyi időm is lesz. De mivel nem szeretek késni így amíg időm engedi a történetet előre hozom. Ma érkezik az utolsó előtti fejezet, szombaton töltöm fel az utolsó és vasárnapra marad az epilógus. A történet folytatása már előkészületben van és az első fejezet ha minden jól megy a tavaszi szünetben már fel is kerül. Új blogon indítom majd el de annak az elérhetősége itt ki lesz rakva. Nos egyenlőre ennyit az előzetes információkról ma este tehát új fejezet és vasárnap vége. Az új blogot létrehozom de csak tavaszi szünetben kerül fel rész. További kellemes blogolgatás mindenkinek.

Huszonnyolcadik fejezet

Egy újabb hétfő egy újabb fejezet. Számomra ez a lépés volt a legnehezebb hiszen egyik kedvenc mellékszereplőmről van szó, de mint mindenki tudja a viadalnak egy győztese lehet csak. Ennyit elől járóban jó olvasgatást! :) 

***

Még várunk, hogy a víz kicsit eltűnjön, szerencsénkre ezt a Játékmesterek elintézik nekünk elég gyorsan, majd mikor elég biztonságosnak érezzük a helyet lemászunk.

- Szerintetek Hivatásos is volt közöttük? – kérdezem, reménykedve pedig nagyon jól tudom, hogy nem voltak annyira ostobák, hogy a szaru közelébe menjenek.  Jó messze voltak, de reménykedni még csak szabad nem? Elvileg az hal meg utoljára de csak azért mert előbb minket legyilkol. Elég morbid humorom lett az utóbbi időben. Ez nekem is fáj.

- Majd meglátjuk – ránt vállat Corey és megnézi, hogy a két késből marad- e egy ,ami használható. Sajnos a víz mindet szétmarta és a lányt se látjuk sehol. A fák elég ellenálló anyagból lehetnek ha azok ezt megúszták. Vajon mi történt a lány testével? Nem akarom tudni, hogy mi történt vele! Nem akarok a családjára gondolni, a családjára, akinek talán nem lesz mit eltemetnie. Talán nem maradt belőle semmi a mi kis tervünk miatt. A mi ostoba tervünk miatt! Minek vetettem fel ezt az ötlete? Igaz begyorsítottuk az eseményeket de ennek milyen következményei lesznek?

- A helyedbe nem mennék arra. – rántja vissza Bromeri Coreyt mikor az el akar indulni arra amerről jöttünk. Arra van a legrövidebbi út a szaruhoz, és meg kéne nézni mi maradt belőle ha maradt egyáltalán valami. Csak, hogy tudjuk megérte –e ez az egész hajcihő. – A csapda még működik tehát ha elindulsz arra én szépen felmászom a fára, hogy csak téged vigyen el a víz. – nem egészen tudom mekkora a csapda hatósugara, de nem is akarom megtudni. Bromeri vezetésével megkerüljük az egészet, én pedig próbálom magamban memorizálni, hogy merre nem szabad mennünk ha majd visszafelé haladunk. A Bőségszarut az első nap óta nem közelítettem meg fel sem ismerem így én mennék tovább mikor a többiek már rég döbbenten szemlélik alkotásunk végeredményét. Igaz ismerős volt az Aréna ezen része, de nem gondoltam volna, hogy itt állt a szaru. Amit most látok az jelen esetben semmi. A sav semmit nem hagyott a szaruból még egy aprócska morzsát sem. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a tervünk. Most már biztos, vagyok benne, hogy a fák sem igazán fák. Ha azok lennének azoknak is az lett volna a sorsuk, mint ezeknek. Vagy ez is egy a Kapitólium génmanipulált növényei közül.

 De kiket sodortunk el? Az lenne a legjobb, ha valamelyik Hivatásost, de a legnagyobb esély arra van, hogy egyiket a többi kóborló közül. Voltak vagy öten. Nem is tudom, hogy kik vannak még életben. A viadal kezdete óta nem is tartom számon csak az ágyúdörgéseket várom feszülten, hogy tudjam mikor lesz vége. De ha ez így halad elég hamar befejeződik. Maximum nyolcan vagyunk még életben. Sürgősen ki kell deríteni, hogy ki él még, hogy konkrétan hányan vagyunk, mert én nem várom ki az utolsó pillanatot ennek a szövetségnek a felbontására. Az utolsó előtti pillanatban leléptem. Hagyom, hogy gyilkolják le egymást. Kinézek én már mindenkiből mindent. Kinézem belőlük, hogy nekem abban a szent másodpercben végem, hogy az utolsó nem szövetséges kiválasztott meghalt.

Nagyon elmerengünk a halmokat bámulva, én furcsa zajra leszek figyelmes. Ha mindannyian állunk, akkor, hogy lehet, hogy a hó ropog a hátunk mögött? Csapda! Ez csapda volt! Tudták, hogy mi eljövünk megnézni, hogy mi lett a vége, hogy sikerült –e a tervünk és ők vártak ránk.

- Tűnés ez csapda. – üvöltök. Nem kételkednek abban amit mondok. Szinte egy emberként mozdulunk meg. Mindenki elindul vissza amerről jöttünk. Kerülgetjük a saját csapdánkat. Ez igen csak megnehezíti a haladást. Rohanunk, a jeges levegő a tüdőnkbe vág ettől cseppet sem lesz könnyebb a haladás sőt ez csak nehezíti. Mintha minden egyes levegő vétellel kés fúródna a tüdőmbe. Megpróbálom nem a számon kapkodni a levegőt de ez nem sikerül. Soha nem gondoltam volna, hogy a jeges levegőtől fogom magam úgy érezni mint akit fojtogatnak. Ez még rosszabb mint mikor Bromeri meg akart folytani. De nem állhatunk meg mert ha lassítunk abban a minutumban végünk. Elég sokat futunk lassacskán visszaérünk Bromeriék eredeti táborához amikor úgy érezzük, hogy leráztuk őket. De mekkorát tévedtünk. A két Hivatásost tényleg leráztuk, de a harmadik nem volt velük, sőt a nagy ijedelemben nem is foglalkoztunk vele, hogy ő merre lehet. Megértem mi volt a taktikájuk lényege. A csirkéket is úgy szoktuk beterelni levágásra, kettő a megfelelő irányba terel a harmadik pedig vár és a megfelelő pillanatban lecsap.  Ez a harmadik személy most Korina. Megint én maradtam hátul miért is ne? Csoda lenne, ha nem így lenne.

- Leia mögötted! – kiálltja Bromeri, de már késő a nyíl elindul. És célba is talált. Várom, mikor érzek fájdalmat, de ez elmarad nem értem miért. Aztán rájövök. A cél én voltam de nem engem talált el hanem Bromerit. Elém ugrott olyan gyorsan, hogy magam sem tudom, hogyan tette. Emlékkép villan. Az első nap, akkor nem én hanem Thom maradt le és ugyanúgy hátba szúrta a nyíl. Korina tekintetében akkor láttam, hogy nem jön utánunk, de most tudom, hogy utánunk fog jönni, ha nem lépek. A következő nyilat elhárítom a baltával, majd nem várom meg, hogy még egyszer újra töltsön. A baltát elhajítom, ami a lány fejébe áll. Az agyú pedig eldördül. Mindannyian Bromeri köré gyűlünk aki még küzd még nem halt meg nem adta fel, és nem is fogja olyan könnyen. De egy nyílvesszővel még az ő kitartása sem vetekedhet.

- Valamelyikkőtök nyerje meg. Nem érdekel melyikkőtök. – felém nyújtja a baltát, amit akkor adtam neki mikor reggel elindultak feltérképezni a terepet. – Még egyszer működik, de a megfelelő pillanatban kell beindítani. – ezt csak nekem mondta és én értettem mire gondolt. A többiek nem tennék meg mert ha valaki beindítja az szinte biztos, hogy belehal. Lehetetlenség máshogy beindítani.

- Beindítom a megfelelő pillanatban. – mondom és nagyon sok erőmet felemészti, hogy ne sírjam el magam. Nem tehetem meg. Nem tűnhetek gyengének főleg nem most. Közel a vége, és én meg fogom nyerni azért amit Bromeri csinált. Ha sikerül egyáltalán. Ha nem nekem kell nekimenni az erőtérnek. De ki fogom ötölni, hogy indítsam be úgy, hogy ne én menjek neki. – Köszönöm. – suttogom elhaló hangon. A következő pillanatban az ágyú szokásos hangja tölti be az Aréna rendellenes néma csendjét.