Huszonnyolcadik fejezet

Egy újabb hétfő egy újabb fejezet. Számomra ez a lépés volt a legnehezebb hiszen egyik kedvenc mellékszereplőmről van szó, de mint mindenki tudja a viadalnak egy győztese lehet csak. Ennyit elől járóban jó olvasgatást! :) 

***

Még várunk, hogy a víz kicsit eltűnjön, szerencsénkre ezt a Játékmesterek elintézik nekünk elég gyorsan, majd mikor elég biztonságosnak érezzük a helyet lemászunk.

- Szerintetek Hivatásos is volt közöttük? – kérdezem, reménykedve pedig nagyon jól tudom, hogy nem voltak annyira ostobák, hogy a szaru közelébe menjenek.  Jó messze voltak, de reménykedni még csak szabad nem? Elvileg az hal meg utoljára de csak azért mert előbb minket legyilkol. Elég morbid humorom lett az utóbbi időben. Ez nekem is fáj.

- Majd meglátjuk – ránt vállat Corey és megnézi, hogy a két késből marad- e egy ,ami használható. Sajnos a víz mindet szétmarta és a lányt se látjuk sehol. A fák elég ellenálló anyagból lehetnek ha azok ezt megúszták. Vajon mi történt a lány testével? Nem akarom tudni, hogy mi történt vele! Nem akarok a családjára gondolni, a családjára, akinek talán nem lesz mit eltemetnie. Talán nem maradt belőle semmi a mi kis tervünk miatt. A mi ostoba tervünk miatt! Minek vetettem fel ezt az ötlete? Igaz begyorsítottuk az eseményeket de ennek milyen következményei lesznek?

- A helyedbe nem mennék arra. – rántja vissza Bromeri Coreyt mikor az el akar indulni arra amerről jöttünk. Arra van a legrövidebbi út a szaruhoz, és meg kéne nézni mi maradt belőle ha maradt egyáltalán valami. Csak, hogy tudjuk megérte –e ez az egész hajcihő. – A csapda még működik tehát ha elindulsz arra én szépen felmászom a fára, hogy csak téged vigyen el a víz. – nem egészen tudom mekkora a csapda hatósugara, de nem is akarom megtudni. Bromeri vezetésével megkerüljük az egészet, én pedig próbálom magamban memorizálni, hogy merre nem szabad mennünk ha majd visszafelé haladunk. A Bőségszarut az első nap óta nem közelítettem meg fel sem ismerem így én mennék tovább mikor a többiek már rég döbbenten szemlélik alkotásunk végeredményét. Igaz ismerős volt az Aréna ezen része, de nem gondoltam volna, hogy itt állt a szaru. Amit most látok az jelen esetben semmi. A sav semmit nem hagyott a szaruból még egy aprócska morzsát sem. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a tervünk. Most már biztos, vagyok benne, hogy a fák sem igazán fák. Ha azok lennének azoknak is az lett volna a sorsuk, mint ezeknek. Vagy ez is egy a Kapitólium génmanipulált növényei közül.

 De kiket sodortunk el? Az lenne a legjobb, ha valamelyik Hivatásost, de a legnagyobb esély arra van, hogy egyiket a többi kóborló közül. Voltak vagy öten. Nem is tudom, hogy kik vannak még életben. A viadal kezdete óta nem is tartom számon csak az ágyúdörgéseket várom feszülten, hogy tudjam mikor lesz vége. De ha ez így halad elég hamar befejeződik. Maximum nyolcan vagyunk még életben. Sürgősen ki kell deríteni, hogy ki él még, hogy konkrétan hányan vagyunk, mert én nem várom ki az utolsó pillanatot ennek a szövetségnek a felbontására. Az utolsó előtti pillanatban leléptem. Hagyom, hogy gyilkolják le egymást. Kinézek én már mindenkiből mindent. Kinézem belőlük, hogy nekem abban a szent másodpercben végem, hogy az utolsó nem szövetséges kiválasztott meghalt.

Nagyon elmerengünk a halmokat bámulva, én furcsa zajra leszek figyelmes. Ha mindannyian állunk, akkor, hogy lehet, hogy a hó ropog a hátunk mögött? Csapda! Ez csapda volt! Tudták, hogy mi eljövünk megnézni, hogy mi lett a vége, hogy sikerült –e a tervünk és ők vártak ránk.

- Tűnés ez csapda. – üvöltök. Nem kételkednek abban amit mondok. Szinte egy emberként mozdulunk meg. Mindenki elindul vissza amerről jöttünk. Kerülgetjük a saját csapdánkat. Ez igen csak megnehezíti a haladást. Rohanunk, a jeges levegő a tüdőnkbe vág ettől cseppet sem lesz könnyebb a haladás sőt ez csak nehezíti. Mintha minden egyes levegő vétellel kés fúródna a tüdőmbe. Megpróbálom nem a számon kapkodni a levegőt de ez nem sikerül. Soha nem gondoltam volna, hogy a jeges levegőtől fogom magam úgy érezni mint akit fojtogatnak. Ez még rosszabb mint mikor Bromeri meg akart folytani. De nem állhatunk meg mert ha lassítunk abban a minutumban végünk. Elég sokat futunk lassacskán visszaérünk Bromeriék eredeti táborához amikor úgy érezzük, hogy leráztuk őket. De mekkorát tévedtünk. A két Hivatásost tényleg leráztuk, de a harmadik nem volt velük, sőt a nagy ijedelemben nem is foglalkoztunk vele, hogy ő merre lehet. Megértem mi volt a taktikájuk lényege. A csirkéket is úgy szoktuk beterelni levágásra, kettő a megfelelő irányba terel a harmadik pedig vár és a megfelelő pillanatban lecsap.  Ez a harmadik személy most Korina. Megint én maradtam hátul miért is ne? Csoda lenne, ha nem így lenne.

- Leia mögötted! – kiálltja Bromeri, de már késő a nyíl elindul. És célba is talált. Várom, mikor érzek fájdalmat, de ez elmarad nem értem miért. Aztán rájövök. A cél én voltam de nem engem talált el hanem Bromerit. Elém ugrott olyan gyorsan, hogy magam sem tudom, hogyan tette. Emlékkép villan. Az első nap, akkor nem én hanem Thom maradt le és ugyanúgy hátba szúrta a nyíl. Korina tekintetében akkor láttam, hogy nem jön utánunk, de most tudom, hogy utánunk fog jönni, ha nem lépek. A következő nyilat elhárítom a baltával, majd nem várom meg, hogy még egyszer újra töltsön. A baltát elhajítom, ami a lány fejébe áll. Az agyú pedig eldördül. Mindannyian Bromeri köré gyűlünk aki még küzd még nem halt meg nem adta fel, és nem is fogja olyan könnyen. De egy nyílvesszővel még az ő kitartása sem vetekedhet.

- Valamelyikkőtök nyerje meg. Nem érdekel melyikkőtök. – felém nyújtja a baltát, amit akkor adtam neki mikor reggel elindultak feltérképezni a terepet. – Még egyszer működik, de a megfelelő pillanatban kell beindítani. – ezt csak nekem mondta és én értettem mire gondolt. A többiek nem tennék meg mert ha valaki beindítja az szinte biztos, hogy belehal. Lehetetlenség máshogy beindítani.

- Beindítom a megfelelő pillanatban. – mondom és nagyon sok erőmet felemészti, hogy ne sírjam el magam. Nem tehetem meg. Nem tűnhetek gyengének főleg nem most. Közel a vége, és én meg fogom nyerni azért amit Bromeri csinált. Ha sikerül egyáltalán. Ha nem nekem kell nekimenni az erőtérnek. De ki fogom ötölni, hogy indítsam be úgy, hogy ne én menjek neki. – Köszönöm. – suttogom elhaló hangon. A következő pillanatban az ágyú szokásos hangja tölti be az Aréna rendellenes néma csendjét.