Huszonkilencedik fejezet

Igaz ez nem annyira nagyon eseménydús csak ilyen átkötő féleség de annyit megérdemeltek a szereplőim, hogy egy részben megemlékezzem róluk. Sajnos a szívemhez nőtt mindegyik. Nagyon fájni fog nekem is a következő fejezetbe mi fog történni. Na jó addig is jó olvasgatást. És szombaton végérvényesen lehull a lepel.

***

Gara csapkod, rúg, harap, üvöltözik, szitkozódik, ahogy Corey felrántja és elrángatja Bromeri mellől. El kell mennünk, hogy össze tudják szedni a holtakat. Ez a szabály.  Mi pedig nem tehetünk ez ellen semmit. Még a Viadal ellen sem tudunk tenni semmit, akkor ez ellen hogyan tudnánk? Nem megyünk messzire, fáradtak vagyunk és nem csak testileg, lelkileg egyaránt. Mindannyian elvesztettük már a tárunkat és mindannyian vesztettünk már nem egy szövetségest. Öltünk is. Várjunk csak! Nem! Én és Gara ölt már de Corey még nem. Rám támad meg ölhetett volna, de nem tette meg. Igaz akkor nem voltam épp teljesen beszámítható állapotban. Korinát is megölhette volna, de azt is elszalasztotta. Bár annak jó oka volt. Bromerit viszont tényleg megölte volna, ha nem lépek közben. Volna… Ott van mindenhol az a volna. Corey Hivatásos miért nem ölt még soha? Túl jószívű akárhonnan nézem. De így nem fog Viadalt nyerni. Így senki nem nyerhet. Bár ő nem is akar. Ezt már nem egyszer nem is burkoltan a tudomásomra hozta.

- Itt várjuk be őket? – kérdezi Corey de nem vár választ. Nagyon jól tudja mi lesz a válasz. Jöjjenek csak nyugodtan. A dühünk akkor minden bizonnyal felülkerekedik és nekik végünk. Vagy hagyjuk magunkat megölni. Bár a harag mindig erőt ad, még akkor is ha már azt hisszük mindennek vége. A harag segít túlélni ugyanakkor meg is mérgezi a lelket és szép lassan ez fog minket megölni. És azután? Nem tudom mi lesz azután. Nem akarok több embert ölni! Nem akarok mást, csak azt akarom, hogy vége legyen! Vége legyen mindennek! Nem tudok már ezzel tovább élni. Thom azért áldozta fel magát, mert tudta, hogy mit kért tőlem az anyja engem akart haza jutatni. Bromeri számomra érhetetlen okok miatt megmentett a biztos haláltól. Corey inkább meghal, mint sem ő menjen haza mert tartozik nekem. Garában már nem vagyok biztos. Idáig csak azért éltem mert Bromeri közénk állt. Bár most Corey fog közénk állni és megölni ha rám merne támadni. De mi van ha én nem akarok hazamenni? Mi van, ha nem tudnék ezzel együtt élni és a végén, ha én és, vagy Gara vagy Corey maradna életben velem, inkább öngyilkos lennék mintsem, hogy én kerüljek ki innen élve? Mi van, ha ez nekem már túl sok? Mi van, ha most azonnal nekimegyek az erőtérnek beindítom a hullámot és véget vetek mindennek?

Az este ugyanott ér minket. Nem terveznek támadást ma már elég ember halt meg a Kapitólium megkapta, amit akart. Egyelőre. De ha jól számolok, és miért ne számolnék jól akkor holnap, de legkésőbb holnap után ennek a szép Viadalnak is vége lesz. Este felcsendül a himnusz és a mai nap áldozatai az égre vetülnek, majd elnyeli őket a sötétség. Senki nem fog emlékezni rájuk csak a családjuk. Hány ember meghalt már az Arénában, akinek a nevét sem tudta senki? Hány család gyászolt már? Ez már nem megtorlás ez sokkal rosszabb annál. Ez szándékos félelemkeltés! Reményt adnak hiszen az a legnagyobb fegyver de mégsem adják meg azt sőt inkább elveszik.

Egy nap öt halott. Bromeri akit elég érdekes körülmények között ismertem meg. Sírni van kedvem. A lány, aki meg akart ölni a nyíl elé ugrik, ami majdnem megöl. A lány, aki kicsit zizis aki kicsit hebrencs most már nincs többé, a képe eltűnik az égboltról és a családja ma minden bizonnyal gyászolni fogja. Én pedig csak azért akarok nyerni, hogy neki tisztelegjek az előtt, amit értem tett. Hiszen nekem már csak ez az egy céom maradt. Az ő halála ne legyen hiába való.

 Korina a negyedik körzetből én öltem meg, de megérdemelte amit Bromerivel tett az mindennek a teteje. Azt a nyilat nekem szánták nem neki. Nem érdekel, hogy a családjával mi lesz! Nem érdekel, hogy őt ilyennek nevelték! Ő nem is akart az ellen tenni, hogy más legyen. Legalább is minden mozdulata ezt sugallta.

A lány a nyolcadik körzetből lázasan kell kutatnom az agyamban, hogy fel tudjam idézni a nevét, Kendra.

A fiú a tizenegyedikből. Nem tudom a nevét. De a belső késztetés, ami elfogott azt súgja meg kell tudnom. Tudnom kell! Nem tűnhet el úgy, mint megannyi előtte lévő.

- Ki volt ő? – kérdezem remegve. Fázom, le vagyok gyengülve, de akkor is meg akarom tudni ki volt ez a fiú. Még akkor is ha semmi másra nem fogok belőle emlékezni, a nevére akarok. Legalább ez az egy maradjon meg bennem.

- Alen úgy hívtál Alen. A húgával együtt jöttek. – feleli Corey. Hogy ez nekem idáig, hogy nem tűnt fel? Bár az utóbbi egy hétben én csak azzal törődtem, hogy Korinának vég legyen. Az utolsó áldozat a lány a tizenkettedikből, aki beindította a hullámot, akinek nem találtuk meg a testét Mara.

- Hányan vagyunk? – térek rögtön a lényegre amint elhallgat a himnusz. Terveznünk kell, ha be akarjuk tartani az ígéretünket, hogy valamelyikünk hazajut.

- Randar meg Debra tudod a két kiválasztott az elsőből meg talán a hatosból a fiú. Na meg mi. – hadarja gyorsan Gara. Érti, miért kérdezem. Igaz reggel még azt terveztem, hogy a hullám reakció után lelécelek, de nincs semmi esélyem nélkülük. Így is elég kiszolgáltatott vagyok. A viadalon ez idáig mindig volt valaki velem soha nem kellett félnem, hogy bajom eshet, mert volt szövetségesem. Tehát ha most lelépnék, nem hiszem, hogy kihúznám a holnapi napot egyedül.

- Akkor megkérdezem a lehetetlent. Mennyire vagy jártas a csapdákban? – nézek rá reménykedve.

- Bromeri megmutatta, hogyan tudok pirított csirkét csinálni egy emberből egy egyszerű huzallal úgy, hogy ez menni fog. – von vállat Gara mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Remek akkor ezt a csapdát fogjuk használni. Holnap el is készíted. Fejezzük be végre ezt a játékot.