Harmincadik fejezet

Elérkezett az utolsó fejezet. Elég üres lesz az időm mostantól, hogy ennek a történetnek vége lesz, de írom a folytatást ami azért jó de mégsem ugyanolyan mint ez. Ez inkább egy bevezető rész volt, és a holnapi epilógus után közzéteszem, hogy miért is így alakultak a dolgok itt a vége felé. Na jó jó olvasgatást mindenkinek.

***

Hajnalodik, az őrségben én vagyok az utolsó. Bár nem hiszem, hogy utánunk jönnének. Ebből akkor lesz harc, ha a Játékmesterek is úgy gondolják. Nemsokára úgyis összeterelnek bennünket. Mindenki tűkön ülve várja a Kapitóliumban, hogy ki kerül ki győztesen innen. Három nem annyira Hivatásos személy egy nem mindennapi trükkel mindenki túlélési esélyeit megnövelte. Két Hivatásos, aki ezért vérszemet kapott és ott van az a jelentéktelen kis hatodik körzetbeli fiú akinek semmi esélye, de ne becsüljünk le senkit. Tanulva Johanna esetén én nem nézek le senkit. Hiszen mindenkit hülyére vett, és a végén derült ki, hogy ő igazából egy valódi gyilkoló gép.

 Itt most akárki nyerhet, és amit én is nagyon jól tudok ma minden kiderül. Ez az év nem egészen szokványos mederben zajlott. Nem egészen szokványos idő alatt.

 Jeges aréna, szűrhetetlen hó, és nem akármilyen kiválasztottak. Mindenkiben volt valami különleges, de már csak hatan vagyunk.

Egy hét leforgása alatt tizennyolc ember meghalt. Egy hét leforgása alatt rengeteg gyászoló családdal gazdagodott Panem.

Az ágyú dörgése széttépi ezt az idilli képet, amit a napfelkelte festett a jeges tájra. Ez már szinte megszokott lesz. Az ágyú minden jót szétrepeszt, csak közelebb hozza a percet, amikor szövetségest kell ölnöm. Feltéve, ha tényleg ki akarok jutni. Meghalni nem akarok, de arra sem vágyom, hogy kibújjon Garából a gyilkoló gép, vagy egy Hivatásos kényére-kedvére legyek kiszolgáltatva. Ha meghalok, szeretnék saját módszerrel. Leugrani egy magas fáról vagy savba fulladni, de semmiképp sem látványos befejezésként összekaszabolva feküdni órákig szenvedni és hiába könyörögni meg nem kapni a hőn áhított halált.

Kétszer egymás után felhangzik az ismerős moraj. Húsz! Már csak négyen vagyunk. El kell indulnunk a Bőségszaruhoz, mert úgy is oda fognak bennünket terelni. Felkeltem a többieket és összeszedjük a holminkat. Ma egyikőnk haza fog jutni. Ma ketten meghalnak és vége lesz a szenvedésének mindörökre. Nem haladunk le teljesen a Bőségszaruig a tegnapi helyet választjuk ki ahol minden elkezdődött. Ma pedig itt fog befejeződni. Gara a Bromeritől kapott huzalokat szerelgeti. Vizet melegít, azt mondja a víz vezeti az áramot, és az erőtér amit létre hoztunk árammal van tele, ha összekötjük a huzalt az erőtérrel kapunk egy kis áramot és, ha azt a személyt aki él ide csaljuk és a huzalba belelép vége. Pirítóssá sül Gara elmondása alapján.

- Hogyan fog idejönni az a valaki, aki még él? – kérdezi Corey és persze ez a kérdés teljesen jogos. Erre én sem gondoltam még. De mint oly sokszor az elmúlt néhány nap során most is megrohan egy emlék. Bromeri üvöltözik a Játékmesterekkel, akik minden mozdulatunkat látják, minden szavunkat hallják az irányító szobából. Mért ne próbálhatnám ki én is? Hiszen látványosságot akarnak? Ha sikerül a tervünk mi sem lesz látványosabb mint egy elég érdekes szövetség harca?

- Hé, drágaságaim! – Coreyék teljes értetlenséggel merednek rám. Biztos azt hiszik begolyóztam. No, nem baj. Ha minden igaz nemsokára megérkezik kedves ellenségünk. Legalább is remélem. – Izgalmas finálét akartok? Tűkön ültök a képernyők előtt kedves kapitóliumi polgárok? Érdekel, ki nyeri meg? Érdekel működik- e a csapdánk? Akkor tereljétek ide azt, akit el kell tennünk láb alól.

- Ez meg mire volt jó? – néz rám Gara és nagyjából úgy méreget mintha idióta becsavarodott elmebeteg lennék.

- Hát, hogy ide jöjjön az akit ki kell nyírnunk. – vonok vállat mintha ez lenne a legtermészetesebb. – Ha kíváncsiak, hogy működni fog- e a csapdánk ide terelik a delikvenst.

Talán ezt az apró kijelentést, kirohanást a Játékmestereknek nem a legjobban időzítettem.  Mivel nem sokkal ez után kitör a fák mögül Debra. Egy lándzsa fúródik a mellettünk lévő fába és már tudom, hogy a szép kis tervünket nem fogjuk tudni befejezni.

- A francba! – üvölti magából kikelve Garisszia – Két percet kérek és…

- Nincs két perc! Nyomás! – Corey gyorsan reagál. Összeszedi a felszerelésünket, ami a hátizsákban van, a többivel feleslegesen nem vesződik. És elkezd rohanni a Bőségszaru felé. Kerülgeti a saját csapdánkat és próbálja megtartani az egyensúlyát mikor egy- egy kósza jégdarab a lába alá kerül. A csaj is a Bőségszaru felé próbál minket terelni csak azért, hogy hazai terepen legyünk. Ennek nem nagyon örülök, bár más menekülési lehetőségünk amúgy sincs. Viszont nem hagyhatom, hogy ismerős terepre tereljen. Lehet, hogy neki is van valami csapdája. Ezt nem engedhetem meg. Ha tényleg van ott egy csapda akkor nekünk végünk, és mi megígértük Bromerinek, hogy valamelyikünk haza jut. Bromeri! Az utolsó mondata visszhangzik a fejembe. Még egyszer működik, de a megfelelő pillanatban kell beindítani.

- Tűnjetek a szaruhoz, mindjárt megyek én is. – ők rohannak tovább, én pedig elindulok vissza. Ha emlékezetem nem csal Bromeri azt mondta, ha még egyszer be kell indítani akkor a hullám jóval kisebb lesz. Nekem nem kell nagy hullám épp csak akkora, hogy Debra megégjen. Várok, kivárom az utolsó pillanatot és mikor megpillantom, nem tétovázok, elhajítom a baltámat. Az nekivágódik az erőtérnek és elkezdődik. De én nem várok, már rohanok is. A föld rázkódik és el-el vágódom, de meg nem állok rohanok ki a szaruhoz ahol a többiek már várnak. Imádkozom, hogy gyorsabb legyek, mint a víz és a hullám ne jöjjön ki a fák közül. Imám meghallgattatott. A fák közül nem tört ki a hullám, ez viszont egyet jelent. A Kapitólium már tűkön ül. Eleget látott már olyan halált, hogy ez a csapda megölt valakit jobban szeretnének olyat látni, hogy szemtől szembe küzdenek meg a versenyzők. Tehát brutális végjátékot akarnak.

 Beérem a többeket abban a másodpercben, amikor az ágyú eldördül. Nem telik el két másodperc, hogy a szövetség felbomoljon, elvégre mi vagyunk az utolsók vagy nem? Hátat fordítok így a támadás hátulról ér. A hátamba óriási fájdalmat érzek, és ekkor tudom, hogy vége, mint akkor is tudtam mikor Walter rátámadt Garisziára, tudtam abban a percben, hogy a lány kezébe került a buzogány tudtam, hogy vége. A támadóm Garisszia volt, elterülök a földön nem szánt nekem gyors halál de Corey neki igen. Ahogy a hátamba fúródik a buzogány, még egy ágyú eldördül ez Garisszia halálát jelzi. Corey először és utoljára ölt, gyorsan kegyetlenül. Ő fogja megnyerni. Nem tudja betartani a nekem tett ígéretét. Viszont így a családja megmenekült.

 Furcsa érzés, hogy a buzogány nem ölt meg egyből és a fájdalom egyre erősödik, ez nem olyan, mint amikor Bromeri elkezdett fojtogatni a légzésem egyenletes de egyre gyengül. Érzékelem a körülöttem zajló dolgokat érzem, hogy Corey letérdel mellé.

- Leia- alig hallom a hangját. A látásom egyre homályosabb lassan mindennek vége. – Sajnálom én nem számoltam erre. Én nem így akartam …

- Egyet kérek, ezzel egyenlíthetsz. – vér buggyan elő a számból, köhögni kezdek és rettegek, hogy nem lesz időm elmondani. Pedig ez mindennél fontosabb. Ez a legnagyobb álmom amióta belöktek ide. Én nem tudom megtenni de Corey megteheti, a körúton megteheti.

- Mond! – egyre rosszabb. Már nem is hallom mit mond, de még összeszedem magam.

- Felkelést! Ha forradalom robban ki és leverik a kormányt nem kell még több embernek olyan sorsra jutnia mint nekem a nővéremnek vagy akár a te családodnak. Ha nem robban, ki legalább körvonalazódjon az emberek szemében. Készítsd elő a bombát, amit majd valaki felrobbant. – és itt a vége. Már csak rajta múlik, hogy mit és hogyan tesz, de meg kell tennie hiszen tartozik nekem. A távolba mintha ágyú dörögne, mintha az én halálomat jelezné, de én már nem érzek semmit. Lebegek a fájdalom megszűnt és úgy érzem valami hív. A szememmel csak fehérséget látok majd körvonalazódik egy alak a nővérem alakja. Elsírom magam a boldogságtól. Milyen régen láttam és semmit sem változott. Elkezdek futni felé mert tudom ott ahol ő van nincs félelem, fájdalom, nincs több rettegés csak béke van. És nekem most csak erre van szükségem semmi másra.  Csupán egyet akarok azóta, hogy ő meghalt amit nem kaptam meg egészen mostanáig, örökös békét.