Tizenkettedik fejezet

Bocsánat a késésért itt a következő fejezet! Jó olvasást mindenkinek!

***

Túl korán ébredek fel. A falióra mindössze 5:40-et mutat. A kiképzés csak nyolc órakor kezdődik. De tudom magamról, hogy ha egyszer felkelek nem tudok többet visszaaludni. Gyorsan kikászálódok az ágyból és bemászok a fürdőszobába. Muszáj valahogy kitisztítanom a fejem. Túl sok benne a zavaros gondolat. Beállok a zuhany alá és beállítom a lehető leghidegebb vízre. Magam sem tudom, hogy honnan jött ez az ötletem, de beválik egyre tisztábban látom a dolgokat. Megvárom míg a víz eláll majd kikászálódok a zuhanyzóból. Az ágyamra már ki van készítve a trénin ruha. Ezt kell hordanom az elkövetkező három napban, amíg véget nem ér a kiképzés. A gondolataim messze röppenek. Más és más lehetséges Aréna képek jelennek meg a szemem előtt. Leginkább valami hegyes erdős térségnek örülnék. A hegyek között könnyen el lehet bújni, igaz hideg van esténként, de csak olyanra vár fagy halálra, aki nem ismeri a hegyeket. A körzet közelében nem egy található és én noha szabály ellenesen sokszor kiszöktem. Főleg miután Shera meghalt.( Igaz, hogy a körzetet kerítés veszi körül amiben áram van, de én megtanultam kijátszani. Mindig felette másztam át.) Magányra volt szükségem és a hegyek ezt biztosították számomra. Napokig elő sem jöttem onnan. Apámék nem tudom, hogy magyarázták a távollétemet, de senki nem keresett. Amikor aztán előjöttem nagyon leszidtak és kérdezték, hogy merre jártam. Nem hitték el azt, ami a valóság volt. Hiszen egy alig 14 éves kislány nem élheti túl a hegyekbe. És a kijutás is lehetetlen, persze a kerítés fülöt átmászást sem hitték el. De én igenis túléltem.  Megtaláltam a kis helyeket ahol nem fúj be a szél ahol nincs hideg. Aztán mikor úgy éreztem megnyugodtam hazamentem.  Az erdő pedig hát ott éltem egész életemben ott talán még könnyebben túlélném.

Igyekszem másra gondolni, de nem megy.  Gyorsan kimegyek az ebédlőbe és nagyon megörülök, hogy Thom már ott van.

- Nem csak én vagyok korán kelő. – jegyzi meg szárazon Thom. – Tudod, szerintem én le se megyek.

- Mi? – teljesen megdöbbenek. – Miért?

- Nem nagyon akarok még jobban lejáratódni. Valamint én nem leszek hosszú életű.

- Kicsit sem vagy pesszimista! – közlöm ugyanazzal a gunyoros stílussal.

- Mit akarsz? Mi értelme annak, hogy lemenjek ha?

- Csak gyere le kitaláltam valamit, amiben te is jó vagy. Hisz mind ketten tudjuk, hogy kettőnk közül te gyorsabban és ügyesebben fogod össze az embereket a csapdákkal.

Nagyon sokat kellett győzködnöm Thomot mire sikerült rávennem, hogy lejöjjön. Nem sokkal nyolc előtt elindulunk lefele. A kiképzőterem úgy néz ki, ahogy elképzeltem. Különböző állomásokból áll ahol különböző fegyvereken lehet gyakorolni. Valamint el lehet sajátítani az álcázást a mérgező illetve nem mérgező növények felkutatását és a tűzgyújtást is.

- Nézd. – kezdem jelelni Thominak – Ott vannak a csapdák. Gyere, mutasd meg, hogy tudok majd összefogdosni embereket.

- Ez ugye csak szívatás Leia? Te is értesz a csapdákhoz. – na jó lehet, hogy egy kicsit túl átlátszó vagyok. De nem hagyom, hogy sajnáltassa magát, csak azért mert én elrontottam nem kicsit nagyon. És azt sem hagyom, hogy meghaljon, túl fogja élni, amíg az erőmből telik megvédem, apa ezt kérte és neki fogom megtartani a szavam nem egy elkeseredett nőnek.  

- Lehet, de most te fogod csinálni!

Még magam sem tudom mi ezzel a célom. Mindenesetre a csapdáknál kezdjük a napot. Aztán áttérünk a mászó részleghez. Sokan néznek minket, mert elég ügyesek vagyunk. Bár ez nem csoda hisz nálunk muszáj annak lenni.

- Mit szólnál, ha áttérnénk a fegyverekhez? – kérdezem.

- Ni, csak –ni, csak. Csak nem a rejtélyes lány és a sükebóka? – kérdezi, egy fiú mikor odaérünk a balták és kések részlegéhez. Ha jól emlékszem a neve Randar, hivatásos és az első körzetből jött. Hát igen rejtélyes kislány lehetek, tudok a jelnyelvet néha elég gyilkos a pillantásom, jó volt a belépőm, jól mászok, jó vagyok a csapdákba és nem nagyon tuják igazi vetélytárs vagyok-e. Thomra nem hiszem, hogy vetélytársként tekintenek,de lehetnek még meglepetések.

- Sükebóka? – azt hiszem Thom agyában elpattant valami erre a kijelentésre. Felkap pár baltát és egyenként eldobja őket a bábuk felé. Egyik sem téveszt célt, pontosan szétvágja mindet. Alig bírom vissza fojtani a nevetésemet. Azt tudtam, hogy Thom erős, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.

- Had meséljen egyet, kettőt ez a sükebóka. Egy, ha nagyon felhúzol első dolgom lesz, hogy úgy végezd az Arénában, mint azok a bábuk. Kettő! – azzal odadob nekem két kést aztán a gyakorlótér végében lévő bábuk felé mutat. Arcomon gonosz vigyor jelenik meg. Ha ők így akkor mi is így. Egyszerre dobom el mindkét kést. Jobban célzok, mint gondoltam volna. Az egyik a bábu szívébe a másik a homloka közepébe áll be. Csak a kés fokai állítják meg, hogy tovább ne haladjon. – Ha rám támadsz nagy a valószínűsége, hogy a rejtelmes kislány úgy elbánik veled, mint most azzal. Tehát és ezt meséld el a hivatásos cimboráidnak is attól még, hogy nem vagyunk olyanok, mint ti nem jöttünk a legkülső körzetekből sem. Jó minket nem alábecsülni.

A fiú hosszan méreget minket, majd elmegy. A szemem sarkából látom, hogy Corey végignézte a jelenetet. A falnak támaszkodik és továbbra is engem bámul. Majd olyat tesz, amit nem tudok hova tenni. „ Erre a bizonyítékra vártam kislány!” Mutatja nekem jelnyelven.