Hetedik fejezet

A hét első fejezete megérkezett :) jó olvasást mindenkinek. 

***

Nagyon keveset tudtam aludni egész este. A vonat nagyon gyorsan haladt szinte nem is érzem a sebességet fel sem tűnik, hogy mozog. Elég jó alvó is vagyok akárhol el tudok aludni. Csak épp sosem kísértettek ilyen rémálmok.

Újra álmodtam a sorsolást. Nem a tegnapit. A három évvel korábbit. Akkor is engem húztak de akkor volt önkéntes. Bíztam benne, hogy megnyeri hazajut. Erre a viadal elején levadászták a hivatásosak.

Újraálmodtam azt amit láttam akkor. Csak épp most én voltam ő.

Látszik rajtam az álmatlanság nagyon remélem ez nem fogja befolyásolni az esti szereplésemet. Természetesen Johanna első megszólalása is a kinézetemre vonatkozik.

- Mintha kilapított volna egy légpárnás. Estig valahogy szedd össze magad!

- Jó reggel Thom – próbálok házsártos mentoromról nem tudomást venni. – Azt hiszem most vissza megyek a kabinba és megpróbálom magam nem kilapított állapotúra pofozni.

- Két órád van – kiállja utánam Johanna mikor kifele tartok az étkezőből – aludj egy kicsit ha tanácsolhatom!

Ó Johanna Manson soha nem tanácsol semmit ő inkább parancsolni szokott. Sajnos igaza van. Aludnom kell vagy nem, hogy felejthetetlen hatást semmilyen hatást nem fogok elérni. Még a kabinom ajtaját is nehezen tudom kinyitni. Annyi erőm van, hogy elvánszorogjam az ágyig. Mielőtt elalszok az a kép villan fel előttem milyen mulatságos lenne ha a fáradságtól lezúgnék a kocsiról a nyitó ünnepen.

Arra riadok, hogy valaki ököllel veri az ajtómat.

- Gyere már Leia! Johanna ki akar nyírni! Két perc múlva megérkezünk!

Thom az. Miért is lepődök meg? Gyorsan felkelek és kinyitom az ajtót.

- Vettem. Fél perc és ott vagyok.

- Egy kicsit jobb a színed! Jobban nézel így ki!

- Köszi. – mosolyt erőltetek az arcomra. Gyorsan megigazítom a hajamat amit szinte biztos, hogy elaludtam. Utálom, hogy ilyen hosszú a hajam szinte a derekamig ér.

- Csak nehogy megint azt mond, hogy le kéne vágni a hajad!

- Pont ezt akartam mondani!

Belenyúl a zsebébe és a kezembe nyom egy madzagot.

- Inkább fogd fel.

Aztán ott sincs. Nem érdekel előbb utóbb úgy is nekieresztem az ollót. Most meg kell elégednem a konttyal.

Nem megyek be az étkezőbe, inkább a vonat hátsó felébe veszem az irányt és kinézek a hatalmas üvegablakon.  Nem látok semmit korom sötét minden, biztos most vagyunk az alagútban, ami elválasztja az első körzetet a Kapitóliumtól. Az idő szinte olyan lassan telik, mint mielőtt meghallottam a nevem az Aratáson. Mikor kiérünk a hirtelen fénytől elvakulok de hamar hozzászokom a ragyogáshoz. A látványtól elakad a lélegzetem. Az épületek csillognak a napfényben és úgy tűnik az ég felé magasodnak. A kiképző központ ahova az elkövetkező egy hétben be leszünk zárva a Kapitólium közepén áll. Hatalmas víz veszi körül. A vonat lassan fékez és megáll a pályaudvaron. Különös színű ruhájú és frizurájú emberek tömege tolong a peronnál, hogy első sorból megpillanthassa a kiválasztottakat. Utálom ezeket az emberek. De bevillan mit mondott Laria ezeknek az embereknek a kezében van az életem. Hisz a támogatók ajándéka sokszor életet ment. Felveszem a titokzatos arckifejezésemet és előrerohanok Thomékhoz.

- Indulhat a játék? – kérdezem sejtelmes mosollyal.